Szergej Jeszenyin: Elviháncolt a tavaszi zápor

Elviháncolt a tavaszi zápor,
     kék az ég megint.
Meguntalak istenigazából,
     Szergej Jeszenyin!
Unalom! Nagy, láthatatlan szárnyak
     a fejed felett.
Dalaiddal porló dédapádat
     föl nem keltheted.
Szavak, igék sorvasztják el áldott
     esztendőidet.
Papír nyeli el sok fényes álmod,
     ásatag kötet.
Valaki, lustán kutatva verset,
     néha ráakad:
tetszik kéklő tájad, piros ested -
     nem kellesz magad.
Gyönyörködnek Blokban és Brjuszovban,
     s másban néhanap.
De a perc, az éppen úgy kilobban,
     épp úgy kél a nap.
Nem másít a föld arcán az ének,
     lombot se szakit.
Megfeszítve jajgatnak a szélnek
     ékes szavaid.
Nem tud már a süket ég megszánni,
     Pilátus kiad...
Éli, Éli, lama sabaktáni!
     Hagyd bukni fiad!

(Rab Zsuzsa fordítása)