Tompa Mihály: A gólyához

Megenyhült a lég, vídul a határ,
S te ujra itt vagy, jó gólya-madár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.

Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsúgár és siró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van s megdermedett.

Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóba, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet:
Tüzes üszökbe léphetsz, ugy lehet.

Házamról jobb ha elhurcolkodol,
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségbesést ne hallanál alól
S nem félhetnél az ég villámitól?

Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted,
Nekünk csak egy - volt! az is elveszett!

Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!

Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk: járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél és sirván, megyen
Uj hont keresni túl a tengeren.

A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.

Beszéld el, ah...! hogy... gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik...
Honfira, honfi ki vádaskodik.

Testvér testvér, apát fiu elad...
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy, ki távol sír e nemzeten,
Megútálni is kénytelen legyen!

Juhász Gyula: Immortel

Én kedvesem, ha majd a hűvös ágyon
Némán heverve hallgatom szünetlen,
Hogy az eső kopog az őszi csendben
S hogy nő szívemből égő, vad virágom,

Ha majd a hold halvány mosolya réved
Kísértetes estéken egy keresztre,
Mely nékem is nyugalmat hoz s az élet
Kínját megváltja: gondolj kedvesedre.

Ne arra, aki nem tudott e földön
Szeretni és gyűlölni, halni, élni,
Kinek a léte rabság, sírja börtön,

De arra, aki száll büszkén az égi
Szivárvány hídján boldogan dalolva
S nem hervadó rózsát fon homlokodra.

Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem



(1994)

Kányádi Sándor: Vannak vidékek

vannak vidékek ahol
a fölösleges
kutya- s macskakölyköket
vízbe ölik vagy elevenen
eltemetik
de mielőtt még a szemük
kinyílt volna

de mielőtt még a szemük
kinyílt volna

1974


Előhang
vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül

1982


Viseltes szókkal
vannak vidékek ahol a szerelem
akár a harmat az árnyékos helyen
tavasztól őszig őrizgeti magát
szerény hasonlat de illik rám s terád
félszeg is mint az iménti asszonánc
de időt-jelző mint arcunkon a ránc

vannak vidékek ahová nehezen
vagy el sem ér a környezetvédelem
kimossák sóid kasza is fenyeget
csupán a harmat táplálja gyökered
tisztások széle északos vízmosás
ha annak vennéd hát legyen vallomás

vannak vidékek ahol csak úgy lehet
megmaradnunk ha kezemben a kezed
és a viseltes szónak is hamva van
ha félárnyékban s ha nem is boldogan
száríthat szél és süthet hevet a nap
míg a harmatból egy csöppnyi megmarad

1982


Indián ének
vannak vidékek
ahol az ének
kiment szokásból
ha van is élet
azt hihetnétek
mindenki gyászol

pedig csak védett
helyen az ének
valahol mélyen
szunnyad a lélek
legjobban féltett
gyönge csücskében

vannak vidékek
ahol a népek
csöndben az ágak
jelekkel élnek
beszélni félnek
viharra várnak

1982


Cáfolat
vannak vidékek ahol a
szerencsésebbek állítólag
névházasság útján a
még szerencsésebbek viszont
konvertibilis valutával
válthatók meg az emberi
jogok kiáltványában szavatolt
ama cikkely gyakorlására miszerint
bárki bármikor szabadon
elhagyhatja hazáját és oda
bármikor sértetlenül vissza-
térhet
ezek persze csak amolyan
rosszhiszemű sőt rosszindulatú
mendemondák
hasonlatosak az
ugyancsak állítólagos vám-
hivatali túlkapásokról
terjesztett rémhírekhez miszerint
még Anton Pavlovics
Csehov műveinek sem
adtak menlevelet

1982


Örmény sírkövek
vannak vidékek hova már utat
csak romos templom s régi név mutat
örmény-kert zsidó-sor magyar-telek
örmények zsidók lakták székelyek
s akad még itt-ott ki a néhai
honosokról tud ezt-azt mondani

vannak vidékek ahol csak a hant
tudhatja már hogy ki nyugszik alant
régen kikorhadt fejtől a kereszt
a zsidók hamvát meg ne itt keresd
s ki érti már a megmohosodott
márványon az örmény föliratot

vannak vidékek hol a sírlapok
négy sarkában finoman faragott
négylevelű lóhere mélyed és
századok óta nincs egy repedés
esőcsöppöt és harmatcsöppöket
gyűjtögetnek az örmény sírkövek

vannak vidékek hol a madarak
a temetőben oltják szomjukat
ha szárazság van vagy éppen aszály
a gaz-felverte mohos sírra száll
iszik s hálából mikor égre kel
a holtakért a madár énekel

1982


Oki Asalcsi balladája
vannak vidékek kietlen
messziségekbe veszetten
vidéki az őshitnek
ahová utak nem visznek
de eltalál visszaréved
behunyt szemmel is a lélek
nyomra lel a szó a dallam
kötése köt oldhatatlan
csángónál is csángóbb éren
oki asalcsi nővérem
véremmel egy vér ki verset
két megyényi népnek szerzett
két megyének két kötelnyi
verset s utána letenni
váltani a tollat késre
sztetoszkópra és szikére
megmaradni néma társnak
híven ahhoz kit bezártak
kuzebáj gerd csöndjét önként
vállalni de nem az önkényt
életen át hallgatással
dacolni az elnyomással
köldök-néző európa
honnan is tudhatta volna
nem lett belőle botránykő
mért nem dalol a votják nő
csak ki érte csak ki élte
s két megyényi kicsi népe
csak ők tudják csak mi tudjuk
még álmunkban is motyogjuk
el mert hallgatni s gyógyított
meghódoltat és hódítót
életen át hallgatással
szembeszállt az elnyomással
csángónál is csángóbb áron
oki asalcsi nővérem
két fényképed csokor versed
ennyid maradt rám s a merszed
hogy legalább a családnak
elmondjam a balladádat


1982


Alázuhanó diólevélre
(Csoóri Sándornak)

vannak vidékek ahol nyáron is
a kút melletti vályú alján
reggelre megszajzik a víz
megköt a színe
akár a kiöregedett
szavakon az emlékezet
horkanva hőköl vissza
a gyanútlan kis tavaszi csikó
pikkelyeket prüszkölve
inal anyjához

korai őszt
hosszú kemény telet csárogva
rugaszkodnak tova a csókák

alázuhan az első
diólevél
s hulltában
hóharmat-verte halántékú
férfi vállára
nehezül: szárnyul


1980


Éjfél utáni nyelv
vannak vidékek ahol a
várótermekben éjszaka
a félhomály s a bűz
füstjéből mintha tűz
parázslana föl félnomád
éjfél utáni nyelv üti föl táborát
szitkok jajgatás röpköd és
arany- és kivertfogú röhögés
felkúszik a falon a mennyezetre hág
elnyomja a kinti tolató-zakotát
elhessenti a riadt mozdonyfüttyögést
nő és feszül már-már a tetőn ütve rést
köpenyed mögül félve ki-kilessz
látomás kísért hogy vajon mi lesz
mondjuk két-három század év után
a szent mihály templom gótikus ablakán
lábuk lógázva a szentély serlegét
köszöntik egymásra akár csak az elébb
leharapván a flaskakupakot
testvéreim cigányok igyatok
és isznak s amíg gurguláz a szesz
ki-kilesve fogódzót keressz
se péter se máté csak jános van jelen
fölvisít egy csecsemő hirtelen
majd kétmarokra fogja a tömött
elébuggyantott gyönyörű csöcsöt
szívja mintha szeszt óriásra nő
lehunyt pillád alatt a csecsemő
az éjfél utáni nyelv bozontos busa
és nagyétvágyú krisztusa

1982


Metszet
vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol csak keserű
lapi tenyészget sanyarú
sorsú emberek szomorú
szemében alig pislogó
mindegyre el-ellobbanó
fakó reménység révedez
hogy egyszer mégis vége lesz
fekete kendők kalapok
pergamen arcok alattuk
s mint a kezek a térdeken
ülnek maguk is félszegen
a velük rozzant egy-rokon
megszuvasodott padokon
ülnek akár egy metszeten
mexikóban vagy messzi fenn
vancouver jólápolt gyöpén
indiánokat láttam én
így ülni ilyen révedőn
reményt már alig rebbenőn
térdükre ejtett két kezük
az életünk az életük
azért mentem oly messzire
belémdöbbenjen mennyire
indiánosodik szemünk
tekintetük tekintetünk
akár egy temetés után
telő vasárnap délután

1982

Dsida Jenő: Valami eltörött

Az őszi alkony mély, parázna
vággyal simúl a hegy fölé,
beteg szélben liheg
a hamvadó nap parazsára.

Sok vén, esőlocsolta háznak
falán rikolt a nyomor-plakát.
Autóbuszokon vézna emberek
döcögve fáznak.

Szemek futnak a hideg holdig.
Egy kisfiú a szívét fogja,
a toronyra néz, a levegőbe:
úgy fél, hogy összeomlik.

Senki se tudja, mit veszített,
de a sétatéren, a híd alatt,
az ágyban, a csókban, a zsebében
valamit mindenki kutat.

Valahol valami eltörött,
valahol valami nincsen rendjén.
...Künn a határban Kain zokog
a holt Ábel fölött.

Dsida Jenő: Pásztori tájak remetéje

Sokáig voltam remetéd.
Nyugodt voltam és megelégedett.

Őszi szelekkel zúgott versenyt a dal,
amely neked dalolt dícséretet.

Most elfogott valami nyugtalanság,
ablakból bámulok ki délelőtt,

délután völgybe nézőn üldögélek
fehér faházikóm előtt.

Kedves zsoltárom oly üres,
értelme nincs a sok vén pergamennek.

A dombon lassú, békés pásztorok
ballagnak juhaikkal s tovamennek.

Fenyőtoboz hull és piros levél.
Nyugtalan vagyok. A vágy elfogott.

Este ruhámat tisztogatom
és előveszem a vándorbotot.

Szabó Lőrinc: Szédület

Nem kell nekem a ti istenetek!
Okos a világ, gyáva, beteg.
Lapos mocsárban lapos az ég:
„Csak felszínt, emberit: ez is elég!″

Hegytetőn állok - Óh, fellegek,
hogy hív a ti rohanó lelketek!
Én emberentúlit akarok -
Óh ormok, rémek, erők, viharok!

Óh, ormok, álmaim ormai!
Óh, szédület iszonyu tornyai!
Föl! Föl! Hunyt szemmel! Kicsi a lét,
de megnő, aki szakadékba lép.

Föl! Át! Le! - Szétcsap az egy irány -
Oldj ki magamból, emelj, Apám!
Tépj ki - végy vissza, Istenem:
ölj meg, ölelj meg, Végtelen.

Kamassz sirám

Ahol vándoroltam,
fekete hegyeim
messze elmaradtak.
Taposott útjaim
zöld fűtakarót
magukra takartak.
Fekete hegyeim
messze elmaradtak.
Fehérlő ormaim
mögöttem maradtak.
Erőink
elhagytak.
Nagy nemzetségemből
egyedül maradtam.
Rokonaimtól
immár elszakadtam.
Ahol halásztam,
tavaim
mögöttem maradtak.
Nem látom már őket!
Fekvő sátorpóznáim
elkorhadtak.
Varrott sátorlapjaim
kiszáradtak.
Mind elmúltak...

Kárpáti Tibor: MacDara, az ősz druida

Pillék násza von selyembe
Cinke rak fészket fejembe
Vézna lábamon az erek
Bőrömön kígyó tekereg

Medvék brummogását hallom
Nincs is kedvem most meghalnom
Cipelem tengersok évem
Pitypang pelyhe száll az égen

Görcs-botomat görcs-kezembe
Kendőt kötök vak szememre
Szemet festek homlokomra
Szakállam leér a porba

Weöres Sándor: A kimondhatatlan

Teljes bölcsesség a kőé s a meztelen léleké. A semmit-sem-tudás azonos a mindent-tudással.
Menj a fényhez, de ne kérdezz tőle semmit. Akinek nincs szüksége arra, hogy kérdezzen: közös a felelettel.
Mihelyt okosabb vagy bárkinél: ostobább vagy mindenkinél. Hogy okosabb legyen, ezt jogosan csak a mester teheti, aki "okosabb"-ságából eredő ostobaságával tisztában van s akinek részéről a tanítás
alázat: a hallgató bölcset alárendeli a beszélő bolondnak.
Az igazság, mihelyt kimondtad: már nem igazság; legjobb esetben is csak gyarló megközelítése az igazságnak. A bölcs csak addig bölcs, ameddig hallgat; mihelyt megszólal, bolond, mert tápláló tudásának csak az emészthetetlen héját adhatja át. "Ami ebbe a szerencsétlen héjba úgy-ahogy belefér: azt keresd, azt edd" – többet nem tehet.
Ha az igazságot akarod birtokolni, a tanításokat csak segítségül használhatod, önmagad mélyén kell rátalálnod.

Szeretet himnusza

Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz vagy pengő czimbalom.
És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok.
És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból.
A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irígykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.
Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt,
Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal;
Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.
A szeretet soha el nem fogy: de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszünnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik.
Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás:
De mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik.
Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.
Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem.
Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.

1Kor 13,1-13.

(Károli Gáspár fordítása)

Sipos Gyula: Egy orosz katonáról

Az anyja mint az én anyám
azt mondta: jó légy kisfiam.
Elkisérte az állomásra
és siratja, hogy messze van,
meg-megáll kezében a tü,
míg a konyhában öltöget,
morzsoló ujjai elejtik
a kukoricacsövet,
vagy elindul az udvaron
s már nem tudja mit keresett,
csak fohászkodik: istenem,
baj ne érje a gyereket.
Az anyja messze valahol
oroszul siratja fiát,
s nem érti ő sem, mit keresnek
idegenben a katonák.
Az anyja, mint az én anyám,
fohászkodik s nem tudja még,
hogy a fia, itt Budapesten
ma rámsütötte fegyverét.


1956. október 25.

Petőfi Sándor: Szülőföldemen

Itt születtem én ezen a tájon,
Az alföldi szép nagy rónaságon,
Ez a város születésem helye,
Mintha dajkám dalával vón tele,
Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
"Cserebogár, sárga cserebogár!"
Ugy mentem el innen, mint kis gyermek,
És mint meglett ember, úgy jöttem meg.
Hej azóta húsz esztendő telt el
Megrakodva búval és örömmel...
Húsz esztendő... az idő hogy lejár!
"Cserebogár, sárga cserebogár!"
Hol vagytok, ti régi játszótársak?
Közületek csak egyet is lássak!
Foglaljatok helyet itt mellettem,
Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem,
Hogy vállamon huszonöt év van már...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"
Mint nyugtalan madár az ágakon,
Helyrül-helyre röpköd gondolatom,
Szedegeti a sok szép emléket,
Mint a méh a virágról a mézet;
Minden régi kedves helyet bejár...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"
Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,
Lovagolok fűzfasípot fújva,
Lovagolok szilaj nádparipán,
Vályuhoz mék, lovam inni kiván,
Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"
Megkondúl az esteli harangszó,
Kifáradt már a lovas és a ló,
Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,
Az altató nóta hangzik ajkán,
Hallgatom s félálomban vagyok már...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"... - -

Félegyháza, 1848. június 6-8.

Szergej Jeszenyin: Elviháncolt a tavaszi zápor

Elviháncolt a tavaszi zápor,
     kék az ég megint.
Meguntalak istenigazából,
     Szergej Jeszenyin!
Unalom! Nagy, láthatatlan szárnyak
     a fejed felett.
Dalaiddal porló dédapádat
     föl nem keltheted.
Szavak, igék sorvasztják el áldott
     esztendőidet.
Papír nyeli el sok fényes álmod,
     ásatag kötet.
Valaki, lustán kutatva verset,
     néha ráakad:
tetszik kéklő tájad, piros ested -
     nem kellesz magad.
Gyönyörködnek Blokban és Brjuszovban,
     s másban néhanap.
De a perc, az éppen úgy kilobban,
     épp úgy kél a nap.
Nem másít a föld arcán az ének,
     lombot se szakit.
Megfeszítve jajgatnak a szélnek
     ékes szavaid.
Nem tud már a süket ég megszánni,
     Pilátus kiad...
Éli, Éli, lama sabaktáni!
     Hagyd bukni fiad!

(Rab Zsuzsa fordítása)

Weöres Sándor: Harmadik szimfónia

I.

Madárka sír, madárka örül,
míg piros gerendái közül
néz a hatalmas-

Küldd néki töretlen álmodat,
míg magad vagy a vadász, meg a vad,
nem szűnhet kerge futásod.
Győznöd se lehet, veszned se szabad:
a hályogos sürüség alatt
vermed hasztalan ásod.

Kinyílik a táj,
lehunyódik a táj-
az üresség öntözi szélét!
A rét, a liget
itt mind a tied,
de nem lelhetsz soha békét.

Az élettelen avar is röpül.
Ne hidd, hogy a rögben alhass.
Madárka sír, madárka örül,
néz a hatalmas.

A mult se pihen:
új percek méreg-csöppjeiben
elomolva őrzi részét.
A holt vadlúd, bár tolla se lebben,
röpül a zúgó szárnyu seregben
s röptében üli fészkét.

A jövő nem vár, előre arat:
a most ömlő sugarak
a holnapi gyermek
rózsás bőréről csiripelnek.

Ne kérd a veremtől jussodat.
Te vagy a vadász és te vagy a vad
s távol, a hatalmas: az is te magad.
Ő odafönn
merev csillámu közöny,
és sorsba burkolt lénye idelenn
rengés, mely sohasem pihen,
s a két arc: az Igaz és a Van
összefordul mámorosan,
mint a Nap meg a tenger
nézi egymást ragyogó szerelemmel.

Küldd néki töretlen álmodat!
mert szived éber-álma,
mint légen a pára,
átlódul a pályán
s fönn sajog a menny hajnal-koronáján.

Madárka sír, madárka örül,
míg piros gerendái közül
néz a hatalmas-

Kereplőként űzöd körbe magad,
rab vagy, de keserved álma szabad
s igazad az álom, a röpke!
A szikla, ha rávésed jajodat,
többé nem szikla: élő te-magad
s föllibben a fellegekbe!

Kinyílik a táj,
lehunyódik a táj-
az üresség öntözi szélét!
Sugarak izzó füzére alatt
meglelheted százszor sirodat,
mégsem lelhetsz soha békét.

Az élettelen avar is röpül.
Ne hidd, hogy a rögben alhass.
Szél körme kapar a sír körül,
és vallat a fény, a hatalmas.

Te vagy a vadász és te vagy a vad
s a pálya is, minden te magad
-madárka sír, madárka örül-
piros gerendák közül kidagadva
tág szemmel nézel magadra.



II.

Rikolt a páva veled,
tipeg az éjbe veled,
elveszti nyúlt vonalát
a futórózsa veled,

odafönn villámló kútnál
remegő gyöngy közt aludtál-
kikkel egy-éjbe jutottál,
mindannyival oda futnál.

Rikolt a páva veled-
rád-kúszó rózsa remeg,
a mező nyers illata
nedves csókjára pereg.

Sír a liliom,
a sáska is-
hogyha lehetne,
szánna is.
Csak a könny csorog
a szirmon, a fán-
ki merne sírni
igazán?

Ki merne súgni neked
arról, hogy mi lett veled?
melyik ég rejti helyed?
őrzi-e gyöngyeidet?

Ki egét elhagyta, lássa:
habos örvény a lakása,
fedelének éj az ácsa
sötétség a kalapácsa.

Tipeg a páva veled,
remeg a rózsa veled,
fáradtan rád-hajlanak,
megosztják alvó-helyed.

Itt minden örömbe
bogárka vész,
s a fájdalom mélye
tiszta méz.
Hét szín mozog itt
és hang-özön:
egyetlen, arany csend
volt odafönn.

Színek közt gyúl a szemed,
hangok közt zsong a füled-
kivánsz-e bucsuzni, mondd,
vagy itt lenn jobb a helyed?
Odafönn villámló kútnál
remegő gyöngy közt aludtál-
remegő gyöngy közt a kútnál
tán már aludni se tudnál.

Hegyekkel játszik az út,
a tücsök dobja pereg,
rád-kúszó rózsa remeg.
Rikolt a páva veled-



III.

Tűzhabos, bársonyos tereken át
keresem szárnyának pille-porát.
Ormokon,
kő-fokon
kutatom fátyla nyomát.

Lehelletét szél verte szét,
lángja kormát vas-pohárban
őrzi a sötét.

Jégszirmos hegyeken át,
csatakos völgyeken át
kérlelem, keresem:
ápolná kegyesen
sápadt kis mécsesem fénysugarát.

Ide se lát!
Ide se lát!
Alszik és álmában épít
ablaktalan tükör-palotát!

Hasztalan üldözöm zajban, csendben,
nem érem el soha: itt van bennem,
vad futásommal ő űzi magát,
mécsesem fénye az ő kicsi foglya,
vézna, ijedt fény, mégis beragyogja
a végtelen tükör-palotát.

Rögökön, fellegen, kék vidéken
siető léptemmel el nem érem:
szivemben szövöget
napokat, éjeket
a kinti sokszinű szőnyeget
benn szövi mind,
bennem szőtt szőnyegen
odakinn keresem,
míg ezer mintája szüntelen
körbe kering.

De néha meglátom
-igaz-e vagy álom-
mikor a kerek táj télbe hajolt
s a jeges réteken
minden csak sirverem
s lenn fekszem, földdé vált fekete holt.
Homályos tereken,
idegen egeken
sebzetten bukdos a légen által
és rekedt, színtelen víjjogással
lezuhan a jég alá!
lezuhan a jég alá!
A mélység föllazul,
villogó gyöngy-habot ont
és megint elsimul,
és minden fekete, holt.

Lehelletét
Szél verte szét,
lángja kormát vas-pohárban
őrzi a sötét.
Jég alatt, nem-múló percemen át
őrizem simuló pille-porát.
S a fényben szűntelen
szaladó éveken
tű-fokon
csókolom
ujja nyomát.

Bella István: Elmegyek én is

Elmegyek én is a madarakkal a magasság mentén
s a tél csúcsain túl, hol életem s szerelmem újravirágzik
a tél csúcsain túl lefekszem a meztelen földre egy lánnyal
egy lánnyal aki nem hagy el és aki laza hajával

egészen anyámig betakar

Kárpáti Tibor: Három csikó

Három csóvás-csillag
Hullt alá az éjben
Három csoda-csikó
Száguld a sötétben

Csontjuk széjjelszórva
Izzott az időben
Újra megfogantak
Lángoló erdőben.

Partján bősz folyamnak
Szilaj széllel szállva
Ítéletidőben
Jöttek a világra

Három tüzes csillag
Három tüzes vadló
Tizenkettő villám
Tizenkettő patkó

Három csóvás-csillag
Hullt alá az éjben
Három csoda-csikó
Száguld a sötétben

Napkirály felpattan
A pejnek nyergébe
Szélkirály felugrik
A fényes-fehérre

Vaskirály vágtázik
A vasderes hátán
Reszket a Gonoszság
Vad vágtájuk láttán

Három tüzes csillag
Három tüzes vadló
Tizenkettő villám
Tizenkettő patkó

Napkirály szablyája
Lánggal ölő halál
Szélkirálynak nyila
Mindig célba talál

Vaskirály fokosa
Hasítja a sziklát
Vágtat a három ló
Repkednek a szikrák

Röpködnek a szikrák
Láng gyullad az égen
Reszket a Gonoszság
Izzó hajnalfényben

Három csóvás-csillag
Három csoda-vadló
Aranykor váltja fel
A régi hanyatlót

Bella István: Van egy nő...

Nagyfényű páva lépdel szívemben,
vérem mezőiben, és arról énekel,
van egy nő, egy nő, aki megölet engem,
van egy nő, egy nő, ki megölhet bűntelen.

A szeme színe dél, a szeme színe éjfél.
Ő lépi ki időm, hamupercet fakaszt,
hol minden egyszerre születik, hal meg és él:
a hó elvirágzik, a virág elhavaz.

Egyik melle napbölcső, másik holdéj csalitja.
Egyikben születek, másikban meghalok.
Ha majd mind a kettőt végtelenné nyitja,
öröktől fogva és öröktől vagyok.

Nagyfényű páva lépdel szívemben,
vérem mezőiben, és arról énekel,
van egy nő, egy nő, aki megölet engem,
van egy nő, egy nő, ki megölhet bűntelen.

Radnóti Miklós: Két karodban

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

1941. április 20.

Weöres Sándor: Természetes igények

A gyermekkor természetes igénye: szabadság. S a mai gyermeket szinte ketrecbe kényszerítik.
A felnőttkor természetes igénye: élet. S a mai felnőtt, vagy alig-él, vagy maga és mások rovására, rejtek-utakon él.
Az öregkor természetes igénye: nyugalom. S a mai öreg, minthogy korábbi igényei ki nem elégülhettek, még a sír szélén is szabadságot és életet akar.

Szerb Antal: Utas és Holdvilág /részlet/

- Nem tudom, hogy miről van szó, de meg vagyok győződve, hogy aggályoskodásod marhaság - mondta Waldheim nagy lendülettel. - Még mindig tisztes ősz atyád jámbor fia vagy, még mindig nyárspolgár vagy. Ha valahonnan pénzt akarnak neked adni, azt el kell fogadnod, ebben minden vallástörténeti tekintély egyetért. De te még mindig nem tanultad meg, hogy a pénz... az egyszerűen nem számít. Nem számít ott, ahol a lényeges dolgok számítanak. Pénz mindig kell hogy legyen, és ha az ember nem törődik vele, akkor van is mindig. Hogy mennyi és meddig és honnan, az egészen lényegtelen. Aminthogy minden lényegtelen, ami a pénzzel összefügg. Pénzért semmit sem kaphatsz, ami fontos, és amit pénzért kaphatsz, az esetleg életszükséglet, de nem fontos.

- Sosem az kerül pénzedbe, amiért igazán érdemes élni. Egy krajcárodba sem kerül, hogy szellemed be tudja fogadni a dolgok ezerféle nagyszerűségét, a tudományt. Egy krajcárodba sem kerül az, hogy Olaszországban vagy, hogy olasz ég van fölötted, hogy olasz utcákon járhatsz és olasz fák árnyékában ülhetsz le, és hogy mikor este lesz, olaszul megy le fölötted a nap. Egy krajcárodba sem kerül, ha tetszel egy nőnek, és neked adja magát. Egy krajcárodba sem kerül, hogy néha boldog vagy. Pénzbe csak az kerül, ami körülötte van, a boldogság körül, az ostoba és unalmas kellékek. Az nem kerül pénzbe, hogy Olaszországban vagy, de pénzbe kerül, hogy odautazhass, hogy ott fedél alatt alhass. Az nem kerül pénzbe, hogy a nő a szeretőd, csak az, hogy közben ennie és innia kell, és fel kell öltöznie ahhoz, hogy levetkőzhessék. De a nyárspolgárok már oly régóta abból élnek, hogy ellátják egymást a lényegtelen és pénzbe kerülő dolgokkal, hogy már el is felejtették azokat a dolgokat, amik nem kerülnek pénzbe, és azt tartják lényegesnek, ami sokba kerül. És ez a legnagyobb őrület. Nem, Mihály, a pénzt nem szabad tudomásul venni. El kell fogadni, mint a levegőt, amit az ember beszív, és nem kérdi, hogy honnan jött, ha nincs szaga.